Délelőtt megtettem a szokásos Bandcamp körömet, hátha találok valamit. Gondoltam folytatom a tegnapi irányvonalat, csak most inkább a metál vonalon mozdulok. Igazából speed metal-t akartam keresni, de átkeveredtem a heavy metal rovatba. Négy-öt sikertelen próbálkozás után és kissé csalódottan kattintottam erre a lemezre, ami szürkés borítójával igyekezett minél kevésbé kitűnni a többi csiricsáré alkotás közül. 

Próbáltam elvonatkoztatni az addigra kialakult rossz szájíztől, hiszen sorozatos csalódások értek egész délelőtt. De ahogy elindult az első szám ami egyben a kislemez címadó dala is a “Search For a Better Day”, tudtam, hogy helyben vagyunk. Noha először még nem aléltam el a dal felépítésétől, de azért érezhető volt benne a lendület és az erő. De mikor megérkeztünk a refrénhez, tudtam, hogy helyben vagyunk. Az énekes hölgy hangszíne kellemes, csak kicsit erőlködik néha, de amikor kinyílik, érezhető, hogy szívét lelkét beleénekli a newcastle-i vokalista. A “Don’t Lie to Me” alatt egészen olyan érzésem volt, mintha egy veszekedésbe keveredtem volna és akkor kiabálják az arcomba a refrént is formázó mondatot, mindezt olyan őszinte dühvel adja elő a kisasszony, hogy egészen megbántam életem legkisebb füllentéséig visszamenő csalafintaságomat. De valahogy nem tudtam elszakadni ettől a számtól ennek ellenére sem és újra és újra hallgatom a refrént. Végül, pedig a “Yesterday is Dead” -re térnék ki, ami számomra nem igazán emelkedik ki a másik kettő mellett, egy jól eltalált harmadik nóta ezen a beetető lemezen, semmi különös, így az előző kettő fényében nem hozott meglepetést, de szerencsére csalódást sem okozott. 

Hatásokként a klasszikus rockot, a bluest, a punkot és a metalt emlegetik. Egyesével nem hallom ki, hogy mikor melyik lehet amire gondolnak, de helyenként tény, hogy a dob kicsit punkos, a gitár, pedig beleszalad néha-néha egy ikerszólóba, ami kifejezetten jól áll a hangulatnak. 

Hiába a női vokál tényleg csodára képes. Az amúgy unalmas megszokott sémákat használó zenekart nagyon feldobja, hogy nem Jack, John, Bill és társai hörögnek, vagy visítnak, hanem egy kellemesen lágy női hang búgja az ember fülébe, hogy “Don’t LIE to ME!!” 

Bemutatkozásukban írják, hogy olyan zenét játszanak, amit szeretnek és igyekeznek ezzel megfertőzni a körülöttük élőket is, ami szerintem elég jól sikerült, mert engem a bemutatkozó kislemezzel meggyőztek és most várom a rendes nagylemezt is, hogy vajon abból mi sül ki. 

Aggodalomra semmi ok, azért ez így nem teljesen igaz. De közelítek, mert nemrég voltam futni! Eddig még a történet nem is lenne annyira érdekes, sőt talán utána sem válik azzá… Lelki szemeim előtt azért persze örömtüzek gyúlnak szerte a határban és nemzeti ünneppé nyilvánítják ezt a napot legalább hetven országban világszerte.

Talán kicsit magasak az elvárásaim… 

A lényeg mindezek ellenére az, hogy összeraktam magamnak egy playlistet, hátha motivál majd miközben kűzdöm le a kilométereket. Annyira jól sikerült, hogy majdnem szívrohamot kaptam… 

… persze lehet, hogy ezt nem a zene csak a két liter zöldtea és a vizsgadrukk (meg a vizsgaidőszakos elpuhulás) okozta, de oda se neki! Mindenesetre megtettem, mit megkövetelt a mai nap, úgyhogy örömmel osztom meg a “fantasztikus, lebilincselő, veszélyes, izgalmas, fárasztó és motiváló” összeállításomat, ami rövidebb nevén: “ULTIMATE FUTÓS PLAYLIST”. (leánykori nevén “Futás 1”, amíg nem találok ki valami kreatívabb címet…bár ez az ULTIMATE dolog se rossz…)

Jó fülelést, vizsgákat és sportolást! 

ui.: Természetesen más sport közben is hallgathatóak ezek a zenék, de úszáshoz nem annyira ajánlanám, mert ott kicsit macerás megoldani, hogy a fülhallgató és lejásztó is az úszón legyen, miközben az teszi a dolgát. Főleg akadálya lehet ennek a meglehetősen nedves környezet…

Már pár napja hivatalosan is megy az egyetem, pár napja ezért már hivatalosan is elkezdtem felkészülni arra, hogy gyorsan elunom magamat órákon. Egyelőre azért még nem sikerült teljesen véghezvinni ezt a tervet, de mindenesetre ma azért már kezdett felsejleni az unalom halovány szikrája. Miután megmenekültem a gigászi 3x45 perces órámról, gyorsan a feladás mellett döntöttem és hazajöttem. Közben persze kiderült, hogy azért ez sem volt maradéktalanul jó döntés, ugyanis kezdem elunni magamat, ezért összeszedem a nyaram nagy zenéit, amiket folyamatosan hallgattam ebben a rövidke, ámde annál változatosabb szünidőben. Igyekszem sorrendben venni őket, de lehet, hogy egyszerűen csak úgy teszem, ahogy eszembe jutnak. 

Előszöris, vizsgaidőszak után még mikor bennem volt a vizsgadrukk és ilyesmi, emlékszem folyamatosan a “vizsgaidőszak” című playlistemet hallgattam. Már annyira megszoktam akkorra ugyanis, hogy egyáltalán nem tűnt fel, hogy már az indexemet is leadtam és már tulajdonképpen nem is kell tanulni. Azért ebből a listából egy szám volt, amit azóta is nagyon szeretek, ez, pedig az Airbourne-tól a Bottom of the well című. Valahogy mikor meghallgatom mindig erőt ad, és ezt élvezem, így elég sokszor előkerül az iPodom mélyéről! :)

Következő számként azt hiszem Martin Solveig - Hello című számát kell megemlítenem. Emlékszem, mikor a fentebbi vizsgaidőszakból végre felocsúdtam és eljutottam Balatonra, ezt a számot üvöltöttük az első buliban, és azóta is nagyon jó emlékek fűződnek ehhez a számhoz. Sítábor, nyár, napsütés…stb. 

Közben persze voltam a csoporttársaimmal és barátokkal az egyetemről vizsgát felejteni, ahol két szám is slágerszámba ment, egyik a Flatfoot 56 - Brotherhood című alkotása, míg a másik a Slaughter at the Engagement Party-tól a Hang ‘Em In The Front Yard című iszonyat disznómetál ópuszának az első negyven másodperce. Hú, de még milyen emlékek kötődnek ehhez a negyven másodperchez…órákig lehetne mesélni. A Flatfoot 56, pedig egyszerűen a nyári megőrülések himnusza lett, pedig először mindössze egyszer hallgattuk meg, de onnantól kezdve örök kedvenccé nőtte ki magát! 

Teltek a hetek, voltak bulik és berúgások, mentünk horgászni, és Szigetelni. A nyár végén a Sziget volt az, ahol találkoztam élőben Goran Bregovic-al, a Judas Priest-tel, a Motörhead-del, a Tankcsapdával és még sorolhatnám, mindegyiküknek megfogott egy-egy száma, amit most itt elétek tárok. 

Nyár végefelé elértük a Gólyatábort, amit több hetes szervezés, tervezés és idegeskedés előzött meg. Természetesen itt is kitettünk magunkért, első estétől kezdve sokan 10+ módban léteztek, az alkohol függönyözte el szemüket rózsaszín posztóval, amitől az egész környezet sokkal inkább hasonlított egy díszletre az “Én kicsi Pónim”-ból, mint egy gólyatáborra, de ez persze senkit nem zavart egy pillanatig sem. Itt talán a legjobban hallgatott szám, a “hivatalos” gólyatábor himnusz volt, az LMFAO-tól a Partyrock Anthem, illetve megtudtuk, hogy Arnold Schwarzenegger-től csak a Film+-on szabad filmeket nézni, illetve megbizonyosodtunk róla, hogy a Rózsaszín Pitbull is változatlan. Szellemes, ámbár rendkívül obszcén szövegei a nagyérdemű mulattatására és személyes szórakozásomra is kitűnően megfelelnek. 

Végül, pedig gólyatáborból hazatérve, igyekeztem épp kiheverni a tábor szervezetemre mért sokkhatását, amikor egy bájos hölgy mutatott nekem egy számot, ami azóta sem megy ki a fejemből, és noha akkor hallottam először, azonnal nagy kedvencem lett, ez, pedig a Bon Iver-től a Skinny Love. 

Szóval, egy ilyen változatos zenékkel tűzdelt nyár után, azt hiszem kemény feladat áll az ősz előtt, hogy lepipálja ezt a felhozatalt. De ahogy magunkat ismerem lesz még itt sláger és kevésbé sláger, ami végülis a világ legnagyszerűbb számának fog mutatkozni indokolatlan mennyiségű alkohol elfogyasztását követően. Mint, például az a szám, amivel búcsúzom. Azt hiszem ez a szám az, amit talán az sem mer beismerni magának, aki valóban szereti a műfajt. Mc Hawer feat. Tekknő - Haragszom a töködre. 

Szép napot pajtások! ;) :D

Foo fighters - Wasting light (2011)

Első találkozásomat a bandával nehéz felidézni olyan régen volt, valamikor a régmúltban, amikor még nagy kedvenceim a Children of Bodom és az In Flames voltak, így akkor nem nagyon értékeltem a zenekar muzsikáját. Később valami csoda folytán megvettem egy lemezüket (One by one). Ha emlékeim nem csalnak egészen prózai okból, egy szám tetszett róla és könnyelműen bíztam abban, hogy a többi is olyan lesz. Sajnos azonban akkor nagyot csalódtam, mert egyáltalán nem olyan volt a hanganyag, mint amire számítottam. Ezért arra a sorsra jutott, mint minden olyan dolog, amit nem kedveltek: eltettem a többi kacat közé és feledésbe merült… 

Telt az idő, közben a Foo-nak is kijöttek újabb lemezei, nekem is változott a zenei ízlésem. Egyszercsak egy blogban olvastam róla, hogy megjelent az új lemez és online hallgatható. Kíváncsi voltam rá, így belehallgattam, noha eléggé félve a fentebbi előzmények miatt. Aztán meghallgattam egyszer. Ez a “nyers” hallgatás nem tett hozzá túl sokat ahhoz, hogy jobban megkedveljem ezt a zenekart. Majd újra meghallgattam, hogy hátha mégsem olyan rossz, ugyanis azt hallottam róla, hogy valamilyen garázsban vették fel - és mivel szeretem a garage rock-ot, ezt rögtön ehhez társítottam - (később kiderült, hogy ez a bizonyos garázs Dave Grohl-é volt, szóval nem akármilyen kis sufni, hanem a zenekarhoz legjobban köthető sufni az, amiről most épp beszélünk. Ezen tények ismeretében újra nekiláttam, hogy most tényleg adok mégegy esélyt ennek a bandának, hátha megszeretem a zenéjüket. 

Még kétszer meghallgatva a lemezt, azt kell mondanom, hogy sikerült megszeretnem a muzsikájukat. Bár azért nem fogok innentől kezdve fekete “rockerpólót” húzni Foo Fighters felirattal, de legalább nem kezd el borsódzni a hátam e zenekar nevének hallatán. 

Két szám különösen megtetszett az új korongról, ezek a Dear Rosemary és a White Limo. Első líraiságával és kellemes fülbemászó dallamával, míg a másodiknak vadsága  volt az, ami magával ragadott. De a többi szám is kerek egészet ad, csak számomra kicsit egysíkúnak tűnnek. Ha betenné valaki nekem a fentebbi két számon kívül bármelyik másikat, nehezemre esne megmondani a címét, sőt valószínűleg össze is keverném őket, ugyanakkor az említetteket azonnal felismerném így ötszöri hallgatás után is. Ez persze a minőségéből semmit nem von le, csak nekem nem találtak be. Teljesen elképzelhető azonban, hogy másnak, pedig pont mondjuk a Rope, vagy a These Days lesz az, ami megdobogtatja a szívét. 

A Wasting light - on “fooszűz” füllel egyértelműen hallható ez a “garázsos-feeling”, sőt az is, hogy a Nirvánához kötehető egy-két kulcsfigura is beugrott a felvételek során, például Butch Vig volt a producere, vagy az utolsó turnéfelállásból importált Germs gitáros is közreműködött. Több számban hallhatóak sztárbeugrók így az I Should Have Known-ban a Nirvana basszusgitárosa Krist Novoselic, vagy a Dear Rosemary-ben Bob Mould (Hüsker Dü zenekarból). Fontos nagy visszatérő Pat Smear, aki a Foo egyik legvadabb albuma a The Colour and the Shape óta nem volt a zenekarral. 

Talán mindezek közreműködők és Pat visszatérése azok a tényezők, amik miatt ez a lemez sokkal jobb benyomsát tett rám, mint az, amit eddig hallottam ettől a zenekartól. Reméljük hamarosan megérkezik hozzánk is a Back and Forth című dokumentumfilm is, amiben megörökítették a stúdiómunka mozzanatait. (vagy lehet, hogy helyesebb lenne “garászmunkát” írni?)

Könnyű lenne hasonlítgatni, de sajnos a kezdeti Foo-irózatom meggátol abban, hogy korábbi albumokhoz hasonlíthassam és utána nyugodt lélekkel alhassak. Mindenesetre annyi biztos, hogy egy elég vad album lett ez és sokkal jobban tetszik, mint a régebbi One by One. A cikk írása előtt olvastam olyan kritikát a korongról, ahol a The Colour and The Shape-hez hasonlították, de sajnos nem valami jó felhanggal, ugyanis ott azt írták, hogy az volt az a lemez, ami a Foo hangzásának csúcsát képviselte és azóta ezt a magaslatot próbálják elérni, ezidáig hiába. A cikk írója szerint most is leverték a lecet és nem sikerült átugrani. 

A végére csak annyit fűznék a cikkhez, hogy hallgassa meg mindenki a Wasting Light-ot és döntse el maga, hogy vajon igaz-e az, amit emlegetett a fentebb lezserül citált negatív hangvételű cikk írója, vagy totál badarság. 

Mindezek ellenére azért jó kis lemez ez, azt hiszem megyek is meghallgatom mégegyszer…

The Heavy Eyes - 1

Műfaj: Blues Rock / Rock / ’70-s

Földrajz: Memphis, Tennessee, USA

Album: 1 (EP)

Év: 2010

Website: http://theheavyeyesmemphis.bandcamp.com/, http://www.myspace.com/theheavyeyes

Tracklist: 

1. Voytek
2. Into The Fogg
3. In Need
4. It’s Been So Long

Azt mondják, vannak olyan zenekarok, amiket egyszer meghall az ember és imádja, befogadja, míg vannak olyanok, amiket többször kell meghallgatni ahhoz, hogy értékelhetővé váljon a zenéjük, és annak minden finomsága. Mikor ezt hallottam legyintettem egyet, mert szerintem vagy tetszik valakinek egy zene, vagy nem. Legalábbis így gondoltam  egészen eddig… Eme felfedezést a The Heavy Eyes-nak köszönhetem, ők sodortak ebbe a faramuci helyzetbe, ugyanis kénytelen voltam meghallgatni “mégegyszer” minden számukat, ami az n+1 matematikai képlettel írható fel. Hogy miért? Mindjárt elmesélem…

Nos, előszöris mikor meghallgattam a számaikat, valahogy kicsit irritált az énekes hangja. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen csak nem volt kellemes számomra. Ez is pont olyan érzés volt, mint amikor ránézünk valakire és azt mondjuk, hogy mennyire nem szimpatikus, milyen irritáló feje van, pedig lehet, hogy később ő lesz a legjobb barátunk. A The Heavy Eyes-nál is valami hasonlót tapasztaltam. Először alig bírtam az énekes éneke miatt végighallgatni az egyébként vaskos, 70-es évek hangzásával vegyített EP-t. Mit végighallgatni, végigszenvedni, annyira nem tetszett az énekes hangja. Úgy éreztem, hogy legszívesebben fejbeverném egy szívlapáttal, csak hagyja abba az éneklést. Sajnáltam egyúttal a zenekart is, ugyanis a zenéjükre jót lehet headbangelni. Aztán meghallgattam újra, mert valahogy úgy éreztem, hogy nem igazság, hogy egy ilyen jó zenét játszó banda egy ennyire béna alakot választ énekesnek! Mikor már harmadszorra hallgattam meg a négyszámos EP-t, ocsúdtam csak fel, hogy tetszik a zene. Nem is kicsit. Láb megindul, fej követi és végül: befogadtam, hallgattam, megszerettem. 

Tényleg megszerettem, ráadásul azt kell mondanom, hogy a nagy kedvenceim közé kezd beférkőzni ez a tennessee-i banda. Kicsit Black Sabbathos, Sir Lord Baltimore-os muzsika ez mai csavarral, amit kifejezetten ajánlok azoknak, akik a 70-es évek újraéledését várják mindhiába, vagy legalábbis nem sok sikerrel. Eddig…!

A The Heavy Eyes 1-es című EP-je most is mosolyt csal az arcomra, hogyha visszagondolok arra, hogy mennyire nem tetszett az elején. A legjobb barátaim egyike lett. Pont, mint a példában említett unszimpatikus figura. 

Black Sabbath, Sir Lord Baltimore, Buffalo rajongók előnyben, de mindenki megtalálhatja benne a szerethetőt, csak ne adja fel az első hallgatás után sem! Én is így tettem és lám hová jutottam… 

Műfaj: Stoner Rock / Rock

Földrajz: Cincinatti, Ohio, USA

Album: Two Thousand Ten 

Év: 2010

Website: http://valleyofthesun.bandcamp.com/, http://www.myspace.com/valleyofthesunoh

Tracklist:

1. Centaur Rodeo
2. Tail of the Serpent
3. Lysergic Waves
4. I Breath the Earth
5. Journey to the Valles of the Sun

Visszatérő cikkem témájául a Valley of the Sun együttest választottam. E döntésem igazából az iTunes műve volt, a mai elhatározásom csak addig terjedt, hogy írok egy cikket és ezzel újjáélesztem a blogot, majd ez a zenelejátszó bekeverte ezt a rock-koktélt nekem, amivel együtt megjött az ihlet is.

Ilyen előzmények után, akkor be is mutatnám ezt a fiatal formációt akik az Ohio állambeli Cincinatti-ből zúzzák nekünk a rockot. Régen hallottam ilyen meleg és ‘70-es évekbeliekhez hasonló fuzz-gazdag muzsikát. Mindenesetre a zene nagyon fülbemászó, kellően húzós és dallamos, de ami a legjobb az egészben, hogy a régmúlt időket idézi fel az emberben. Mégis ennek ellenére nem mondanám teljesen “vintage” hangzásúnak a bandát. Hogy miért nem? Nos, egészen egyszerűen valahogy az énekes hangja annyira “mai”, és a témáik is annyira a mai “trendeknek” megfelelően vannak megkomponálva, hogy a srácok minden igyekezete ellenére is egy mai zenekart hallhatunk Tascam tekercsekre véve, szétfuzzolt gitárokkal. Ez persze egyáltalán nem baj, csak senki ne számítson arra, hogy ez a zenekar az új Black Sabbath, vagy ilyesmi.

Mindenki próbálja őket a helyükön kezelni és egyáltalán nem lesz csalódott! Kyuss, QOTSA és Unida rajongóknak erősen ajánlott!

Kiemelt számaik az albumról: a Centaur Rodeo, a Tail of the Serpent és az I Breath the Earth. Jó headbangelést mindenkinek!   

Hadd mutassam be nektek ezt a kis “családot”, vagyis Mumfordot és a fiait. Első hallásra az jutott eszembe, hogy ki is ez a Mumford, meg egyébkéntis milyen név ez egy zenekarnak? Aztán kicsit hallgattam a zenéjüket és megértettem, hogy miért is van ilyen neve ennek a formációnak. 

A zenekar Londonból származik, folk-rock-bluegrass és némi country jellegű zenét játszanak. Rengeteg bendzsó és csörgődobbal fűszerezett muzsika ez, ami nagyon üdítő hangulatú volt számomra. Valahol olvastam, hogy olyan zene csak jó lehet, amiben bendzsó, akusztikus gitár és csörgődob van, nos jelen esetben ez mindenképpen igaz! A muzsikának rendkívül különös hangulata van, ugyanis először szomorkás és depressziós bandának hittem őket, de megnéztem egy videójukat és azonnal láttam, hogy egyáltalán nem szomorúak, sőt még nem is depressziósak. Egyszerűen csak kicsit olyan sírós hangja van néha az énekesnek, ami valószínűleg valamiféle adottság lehet, de akárhogyis jól passzol a hangzásba. Kicsit Dave Matthewséra, egy lehelletnyit John Mayerére és egy hangyányit Chris Martinéra emlékeztet Marcus Mumford hangja, de igazából ezzel semmi baj nincs, mert mindegyik abszolút nemes elődnek tekinthető ebben a műfajban. 

Mumfordék 2007-ben kezdtek el együtt zenélni, 2008-ra már koncertképesek is voltak, de “rendes” albumuk egészen 2009 teléig nem jelent meg. Ez, pedig a mostani cikkem címét is adó Sigh No More nevezetű korong. Ezen összesen tizenkét szám található, így egy eléggé bőséges kiadványnak mondhatjuk. A számok nagyrésze azért nekem hangzásilag kicsit szomorkás, bár azt hiszem van, aki pont emiatt fogja őket szeretni, sőt nekem is volt már, hogy rendesen végig tudtam hallgatni az egészet amolyan lazítás gyanánt, vagy utazás közben. Összességében maga a hanganyag nagyon kellemes, nyugtatólag hatott mindig az idegeimre, ami néha nem ártott meg, viszont személy szerint kicsit jobban preferálom a pörgősebb számokat. Azért persze ez az album sem olyan elalvós, sőt! Egyáltalán nem arról van szó, hogy unalmas, vagy nyomasztó lenne. Egyszerűen csak nem egy 240 bpm-en pörgő iszonyatról van szó, hanem egy kellemes folk albumról, ami annak, aki szereti ezt a műfajt nagyon jó élményt fog biztosítani a hallgatása közben. Még nekem is egy kellemes meglepetés volt ez a zenekar, de azt hiszem nem bántam meg a lemez hallgatásának egy percét sem. Valószínűleg később is elő fog kerülni ez a muzsika a gyűjteményemből, noha lehet, hogy nálam nem ez lesz a legtöbbet forgó felvétel. Mégis nyugodt szívvel ajánlanám bárkinek, aki szereti a Coldplay-t, a Dave Matthews Band-et, John Mayert, a The Byrds-t, Leonard Cohen-t, sőt talán a Johnny Cash rajongók is megtalálják ezen bandában a számításukat. Kiemelt figyelmet érdemelnek a The Cave, a Winter Winds, a Roll Away Your Stone és a Little Lion Man című nóták. 

Így végezetül azt hiszem elmondhatom, hogy a világ gazdagabb lett a Mumford & Sonssal és nem csak egy újabb “futószalagon legyártott” popzenekart kaptunk Londonból, hanem egy valódi érzéseket megéneklő igényes formációt. 

Nemrég jelent meg a Pendulum legújabb albuma, az Immersion. Egészen pontosan május 24-én. Gyorsan meg is hallgattam, hogy írhassak nektek róla pár sort. 

A lemez az előzőekhez (Hold Your Colour és In Silico) képest alapvetően más hangzású. A számokba mintha most több elekronikus témát csempésztek volna, sőt előjöttek jó kis dubstep-es saw effektek, illetve egyéb az electro műfajból is ismerős hang”szerek”. Mindezek nevét sajnos nem ismerem, de a lényeg, hogy nagyon húzzák a hátukon a számokat. 

Az album úgy indul, mintha mondjuk az Avatar soundtrackje lenne, kicsit lassan, nagy szintis szőnyegekkel teletűzdelve melegíti be a Genesis című szám a füleinket. Majd mikor a Salt In The Wounds számhoz érkezik az Immersion, úgy felpörög a hangulat, mintha tényleg sót öntöttek volna valamilyen nyílt sebünkbe. Ha jól sejtem majd a koncerten ez lesz az egyik “tipikus” pogózós és ugrálós számuk. Ezt a szerzemény követi a Watercolour című, amiről kicsit az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy vízfestékkel pingált festmény, amit kint hagytak az esőn. Amíg még csak kicsit szemerkél egészen egyben van, majd mikor elered rendesen, szétfolyik és az alkotás oda. Ennek a számnak a hangulata is önmagáért beszél, noha nekem annyira nem tetszett ez az enyhén melankólikus kicsit dance-s house-os “buliszám”, bár gondolom sokaknak pont ez a műfaj az ami a kedvence (lesz). Mindenesetre nagyon jó kis basszusokat tapasztal az ember füle ebben a track-ben is. Miután kibúsultuk magunkat az előző számon, utána következik az enyhén felzaklató című Set Me On Fire c. ballada, ami az egész korongról a személyes kedvencem. Egy gyorsan lezavart intro után megjönnek a finom kis dubstepes saw-k és a wobbly-k, amiket egyszerűen nem lehet nem szeretni. :) Végül ha ezeket kiismertük következnek a sub-basszusok, amik nagy hangcuccon szerintem emberek fejét fogják szaggatni. No, de majd a Sound-osok megmondják milyen volt, mert szerintem ezt tuti fogják nyomni a fesztiválon. Noha, ez nem a legpörgősebb számuk az albumon, mégis azt hiszem nagyon élvezetes és leköti az ember figyelmét rendesen. 

Mivel rengeteg szám van a lemezen (17 db átlagban 4 perces egészen pontosan), ezért most ugranék egy nagyobbat a The Island pt.1-2-höz, ami a lemez talán legnagyobb himnusz jellegű szerzeménye lehet, főleg így, hogy két darab is van belőle. Az első, amolyan partypörgésre való nóta, míg a második része megintcsak a jó öreg dubstepet vette elő és szétnyomja az ember fejét, ha fülhallgatóban hallgatjuk ezt a felét a The Island-nek. Tényleg kicsit olyan a két szám, mint az alcímük, vagyis Dawn és Dusk. Míg a páros kompozíció első fele reményteljes, mint egy új nap hajnala, addig a második fele gonosz és sötét, mint egy sikertelen nap alkonya, mikor az embernek nincs semmihez kedve, csak tombolni egy nagyot, vagy inni egy erős felest, hogy kiürítse a napi gondoktól zsongó fejét. Majd ennek a számnak a végére is megjön az orgona, mint valami isteni fény, ami átszűrődik a sűrű zivatarfelhőkön újra megnyitva az ember elött egy jobb nap reményét, míg végül megérkezik még egy tisztességes adag wobbly, hogy azért ne engedjen a nyomasztó sötétség, de ekkor már mind tudjuk, hogy közel az új nap, de azért egy kicsit még ráiszunk a fájdalmunkra.

Ezt a dupla dinamitot követi pár említésre kevéssé méltó ópusz, majd megérkezünk a valóban boszorkányos Witchcraft-hoz, ami elvarázsol a melódiájával és az ének dallama is szuper szerintem. Felüdítő darabja ez az Immersionnek így a végefelé.

Mikor vége a Witchcraftnak továbbá is elvarászolva hihetjük magunkat (én is azt hittem, hogy valamit sikerült rosszul hallanom), ugyanis egy elég masszív gitáros zúzás következik, amit hirtelen annyira off-topicnak éreztem, mint megkérdezni egy gasztroblogban, hogy hogyan működik a DSG váltó egy Golf GTi-ben. De akárhogy is, nagyon jól esett ez a kis metálkodás. Majd a szám címét megnézve feltűnt, hogy ez nemcsak a Pendulum saját szerzeménye, hanem az In Flames-el közös alkotásuk. Így azt hiszem már teljesen érthető, hogy miért volt az a nagy zúzás és az, hogy honnan volt ennyire ismerős az énekes kiabálása, mert abban biztos voltam, hogy nem Rob Swire, vagy Ben Mount volt ez. 

Összegzésként elmondhatom, hogy a Pendulum korunk egyik legjobb “populáris” elektronikus zenei előadója és itt a “populáris”-t abszolút jó értelemben használom. Valaki azt írta egy kritikában, hogy olyan a Pendulum most nekünk, mint régebben a szüleinknek volt a Led Zeppelin, Deep Purple, Queen és társaik. Húsz év múlva is feltesszük meghallgatni ezen zenéket, mert még mindig érdekesnek és kellemesnek találjuk őket, jó meghallgatni a szerzeményeket. Nos, a Pendulumnál is hasonló valóban a helyzet, hiszen ők is képesek voltak az évek során mindig megújulni és valami újdonsággal előrukkolni, sőt néha önmagukat kihúzni a hajuknál fogva a mocsárból, így abszolút megértem ezt a kijelentést és, hogy ilyen “elvetemült” párhuzamra ragadtatta magát az illető. Kíváncsi vagyok azonban, hogy húsz év múlva valóban előveszem-e majd a Pendulum akármelyik lemezét is mondjuk egy AC/DC, vagy Led Zeppelin helyett, de mindenesetre az tény, hogy mostanában sokszor fog forogni ez a korong a lemezjátszómban és iTunes-ban egyaránt. 

Eheti cikkem alanya Parov Stelar lesz. Aki nem hallott még erről a fiatalemberről, annak gyorsan álljon itt pár sor, hogy ki is ő valójában. 

Parov Stelar született Marcus Füreder, a 2000-es évek elejétől kezdve működik dj és producerként. Az osztrák fiatalember Linz városából származik és mind a mai napig itt is dolgozik. Alkotásai rendkívül érdekes egyvelegei a klasszikus ’30-as évek swing és jazzének illetve a mai elektronikus zenének, ugyanis drum’n bass, house és breakbeat ütemeket vág a swing és jazz muzsika alá. Első hallásra az ember akár azt is mondhatná, hogy nem is hangzik ez a keverék valami jól, no de ha valóban belehallgatunk Parov munkáiba meg kell, hogy állapítsuk, az egyveleg tökéletes. De nehogy azt higgyük, hogy ez a zene egy egyszerű mashup. Ez annál sokkal bonyolultabb és komplecebb, az elektronikus beatjei is precízen megkomponáltak, hogy harmonizáljanak a régi idők zenéinek a hangulatával. Rendkívül élvezetes az elektronikus zene kedvelőinek és a jazz rajongóknak is egyaránt. Éppen ezek miatt szokták Parovot az elektronikus zene megszelidítőjének nevezni. 

Egy interjúban megkérdezték tőle, hogy miért pont ennek a korszaknak a swing és a jazz zenéit választotta. A válasz annyi volt, hogy azért, mert ebben a korszakban a zenében olyan hangulatok voltak, hogy szinte érezni lehetett a groovokat, sőt ha ezalá még betesz az ember egy jó kis elektronikus beatet, akkor kész is a varászlat. Azt hiszem egyet kell értenem a művésszel, hiszen a régi idők swing és jazz zenéje, amiket összeválogatott tényleg olyan hangulatot csempésznek az elektronikus beatek kavalkádjába, hogy akár egész nap megállás nélkül tudja hallgatni az ember anélkül, hogy fárasztaná az elektronika sulykolása. 

Parov Stelar munkássága során hét albumot adott ki. Ezek időrendben a következők: 

2001: Shadow Kingdom LP

2004: Rough Cuts

2005: Seven and Storm

2007: Shine

2008: Daylight

2009: That Swing - Best Of

2009: Coco 

Kezdetben még a Bushido Recordings-nál tevékenykedett (Shadow Kingdom lemez), majd megalapította az Etage Noir kiadót, ami azóta a műfaj egyik legnagyobb kiadójává nőtte ki magát. 

Miután nemzetközi sikereket ért el dj setjeivel, Parov megalapította a Parov Stelar & Band  (Parov Stelar: elektronika; Eva Klampfer: ének; Marcus Ecklmayr: szaxofon; Stefan Hoelzl: basszusgitár; Andreas Lettner: dob) formációt, hogy élőben, zenekarral is bemutathassák Parov változatosabbnál változatosabb alkotásait. 

Összességében Parov Stelar munkáit mindenkinek sok szeretettel ajánlom, de talán azoknak a leginkább, akik még nem tudták eldönteni, hogy az adott héten elektronikus, vagy hangszeres zenét hallgassanak-e inkább. Mivel Parov e kettőt egyesíti boszorkányos ügyességgel, így az ő kálváriájuk is megoldoldódni látszik.

Már csak be kell szerezni egyet a hét korong közül, ami talán a nagyobb nehézség lesz, ugyanis itthon egyik nagyobb lemezbolt polcain sem találhatóak meg Parov albumai. Még szerencse, hogy az internet korában a különböző online boltokon keresztül be lehet szerezni, vagy a kevésbé jogkövetők le is tudják tölteni… :)

Nemsokára itt a vizsgaidőszak, ezt nyilván mindannyian megéreztétek már és ezt a nem éppen kellemes eseményt mind másképp éljük meg. Van, aki már egy hónappal az első vizsgája elött lerágja az összes körmét idegességében, de akad olyan is, akiben a vizsgaidőszak komolysága csak az első vizsgájára várva tudatosul. Persze mindez járhat némi feszültséggel, amit mind másként dolgozunk fel magunkban. Sokaknak egy csoki szolgál mentőövként, míg mások (köztük én is) a zenét hívják segítségül. 

Még sosem csináltam ilyet, de idén összeállítottam magamnak egy “gigászi” playlistet, ami reméhetőleg átsegít a nehezebb pillanatokon. Eme “mágikus” válogatásomat először önző módon magamnak akartam megtartani, de rövid gondolkodás után végülis arra jutottam, hogy megosztom Veletek is kedves olvasók. Kapjátok el Ti is ezt a mentőövet, hogy segítségével könnyebben evickélhessetek ki a partra a vizsgák dühöngő tengeréből!

Íme hát a playlist:

1.) Gorillaz - Clint Eastwood

2.) White Stripes - Seven Nation Army

3.) Seasick Steve - Levy Camp Blues

4.) Tia Carrera - Hazy Winter

5.) Audioslave - Doesn’t Remind Me

6.) Coldplay - Clocks

7.) Fatboy Slim - Praise You

8.) Seasick Steve - Chiggers

9.) Jimi Hendrix - Voodoo Chile

10.) Ultramagnetic Mc’s - Give the drummer some

11.) The Darkness - Love is only a feeling

12.) The Who - Real Me

13.) Kula Shaker - Hush

14.) Gnarls Barkley - Run (I’m a natural Disaster)

15.) Pendulum - Girl in the Fire 

16.) Franz Ferdinand - Do you want to

17.) Jamiroquai - Feels just like it should

18.) Pink Floyd - Another Brick in the wall (part 2) 

19.) Black Label Society - In This River 

20.) Oasis - Fuckin’ in the bushes 

21.) Oingo Boingo - Who do you want to be?

22.) Daniel Merriweather - Change

23.) Bon Jovi - Livin’ On a Prayer

24.) The Raconteurs - Salute Your Solution

25.) Boston - Peace of Mind

26.) Bon Jovi - You Give Love a Bad Name

27.) Ignite - Live for better days

28.) Bon Jovi - Wanted Dead or Alive

29.) Electric Six - Gay Bar

30.) The Faint - I Disappear

31.) JET - K.I.A (Killet In Action)

32.) Ignite - Place Called Home

33.) Bryan Adams - Run To You

34.) Jamiroquai - (Don’t) Give Hate a Chance 

35.) The Who - 5:15 

36.) Parlor Mob - Can’t Keep No Good Boy Down

37.) The Clash - Bank Robber

38.) Gnarls Barkley - Going On 

39.) Black Label Society - Funeral Bell

40.) House Of Pain - Jump Around 

41.) DeVotchKa - The Enemy Guns

42.) Sublime - What I Got 

43.) Blur - Song 2 

44.) Deliquent Habits - Info

45.) White Stripes - Blue Orchid

46.) George Thorogood - Bad to the Bone

47.) JET - She’s a Genius

48.) Fatboy Slim - Ya Mama

49.) Creedence Clearwater Revival - Run Through The Jungle

50.) The Who - My Generation  

51.) Black Label Society - Sold My Soul

52.) Jamiroquai - Runaway 

53.) The Raconteurs - Attention 

Én ezekkel a zenékkel kívánok mindenkinek sikerekben gazdag és idegeskedésmentes vizsgaidőszakot! :)